Menu




Történelem

Hol terem a magyar ember?

- Visszapillantás Torda múltjába -


Torda nem Athén, Veimer, Florenz, sőt még Debrecen, Keszthely vagy Kassa sem!”- állapította meg ironikus derűvel Rass Károly.


Tordán emlékezetből él a magyar ember, hiszen aki emlékszik az ír, aki ír az mozog, s aki mozog az él. Az 1848-as szabadságharc óta a tordai magyarság létszáma rohamosan csökkent, részben a román nemzetiségűek betelepítése, másrészt a vegyes házasságok és a tordai fiatalok elvándorlása miatt.

A város központjában régi és értékes épületek állanak, ha ezek az épületek ilyen régiek, számos történelmi esemény színhelyei. Ha azok a régi falak beszélni tudnának, sokkal többet árulnának el nekünk, mint amennyit sikerült megtudnunk.

Címer

A városnak a történészek szerint volt egy ősi címere, de ez nem maradt ránk, csak egy pár szakadozott, régi oklevelen látható homályos lenyomatból gyaníthatjuk annak egykori létezését. E pecsét közepén háromszög található domborművel, amelynek mivoltát a lenyomatokon nem lehet megérteni; e háromszög mellett egyik felől régi idomú kulcs, másik felén faág van elhelyezve. Nagy gót betűkkel írt köriratából csak ennyi betűzhető ki: SIGILUM THORD...CI (VITAS) R (EGIAE)- a zárójelek sejtések-. Ótorda címerén, amint láthatjuk az 1721-ben készült pecséten is, a hasadék van feltüntetve, amely tetején egy tölgyág van, mellette keresztbe fektetett sarló és bányászkalapács, ami a földművelést és a bányászatot, Torda város lakóinak e két fő foglalkozási ágát jelképezi.


Léptek a múltba

Torda múltjának történelme többnyire éppoly homályba burkolózik, mint a füstben elvesző város képe. Lapozzuk hát fel minden adatainkat és emlékezzünk meg a Tordán történt fontosabb történelmi eseményekről.


Az őskor

Az archeológiai kutatások során bebizonyították, hogy a mai Torda város már az őskortól létezik. A leletek amelyeket e városban és környékén találtak bizonyítják, hogy itt az ember a történelem által ismert minden lépcsőfokon jelen volt. Leletek bukkantak fel a Tordai- és Túri hasadékban, hiszen itt a barlangok nagyon jó védőhelyet nyújtottak az ősemberek számára, de mivel az ásatások sokaságban nem dicsekedhetnek és mivel nincsenek írott bizonyítványok a találatokról, eddig csak kő és bronz szerszámokat ismertek el, amelyek mellett kerámiadarabokat találtak. Ezek tisztán bizonyítják az emberi élet, az emberi település nyomait. Meglehet az is, hogy pontosabban és jobban vezetett kutatások elvégzése után a városban sokkal több bizonyítványt találhatnak az akkori lakókról és ezzel tudnák bizonyítani hogy a város létezése nem csak 2000 évre nyúlik vissza, hanem időszámításunk előtt sokkal hosszabb időszakra.

Viszont ezt már részben bizonyíthatjuk, mert Claudios Ptolemajos a „Geographia” című művében megemlíti a Patrovissa települést. Tekintettel arra, hogy ez az írás sokkal Jézus születése előtt íródott, arra következtethetünk, hogy a város is sokkal hamarabb létezett. Tehát amikor a rómaiak meghódították Dacia-t a város területén emberi aktivitásra bukkantak.

Még a dákok kora előtt a környéken már a lakósok bányásztak vasércet és sót. A város természeti adottságainak köszönhetően fontos része lehetett a dák uralomnak is de a leletek hiánya miatt azt kellene mondjuk, hogy a történelem hallgat egy korról, viszont sokkal többet beszél a városról a rómaiak megérkezése után.


A római korszaktól, a népvándorlásokon át a magyarok bejöveteléig

A rómaiak a mai várostól keletre, a 350 méter magasan fekvő fennsíkon építették fel Potaissa nevű erődítményüket, melynek közelében később nagy polgári város fejlődött ki.

A fenti adatot a Tordától észak-keletre, Ajton községben talált feliratos kő örökítette meg, amelyet a dákokon győzedelmeskedő Traianus – Kr. után 110 körül – a Potaissa (Torda) és Napoca (Kolozsvár) közt épített út hosszának jelzésére állított. E császár fejezte be a mai várostól nyugatra fekvő hegyfokon a hatalmas Castrum Stativumot (állandó táborhely), amelyben az V. macedóniai légió nyert elhelyezést. Ettől kezdve Apulum (Gyulafehérvár), a benne tartózkodó légióval Dacia déli részét, Potaissa pedig – a Mezőségen át – az északi felső részt látta el katonai védelemmel.

A város Septimius Severus császár idejében (Kr. után 193-210) előbb municípium, majd colonia lett. A korábban említett V. macedóniai légió előtt a Legio III. Gemina szállta meg a várost utána pedig a Legio XIII. Gemina. A vidék gazdag só- és ércbányái elég lehetőséget nyújtottak a polgári munkához.

A vár környékén szép polgári lakások, villák és műhelyek voltak. Ezekből ízlésességre valló kő- és bronzszobrok, fegyverek, ékszerek, edények, ezüst-, arany-művek kerültek elő. Tordán és környékén még ma is sok római faragott követ lehet látni a templomok és magánházak falába beépítve.

A római alkotások sorában még meg kell említeni azon vízvezetékeket, melyek a római castrumot és magát a telepet is jó minőségű ivóvízzel látták el. Ezek valóban óriási munkát feltételező alkotások, korunk is csak roppant erőfeszítéssel és óriási áldozattal tudna ilyesmit létesíteni. Egyik ilyen vízvezeték cserépcsatornája még az 1930 – as években bukkant elő a földből.

A római élet mintegy 170 évig virágzott ezen tájon, Aurelianus császár 274-ben kivonta légióit Daciából, s mivel addig Tordán főként veterán római katonák és családjaik laktak, ők híven követték a kiürítési parancsot. A légiók kivonása után, a város teljesen elnéptelenedett. Ettől fogva Dacia gazdátlan birtokká lett, a népvándorlás hullámai szabadon csapkodtak felette, ez azonban az ősi dákokat nem sérthette meg, hiszen a rómaiak 170 éves uralma úgy megtörte erejüket úgy, hogy többé nem voltak alkalmasok államot alapítani.

Tordát a vándorlok első hullámai teljesen megsemmisítették. Daciában zűrzavar támadt, egyik nép jött a másik után, de egyik sem tudott földjén letelepedni. Előbb a gótok körülbelül egy századig birtokolták; de birtoklásuk nyomtalanul eltűnt: sem építkezési maradványok, sem írott emlékek nem maradt utánuk, mert a gótok – a történészek szerint – városokat nem építettek, hanem minden létező várost letöröltek a föld színéről. Amidőn a gót birodalom két felé oszlott, Erdély Athanarik (gót fejedelem) alatt levő nyugati birodalomhoz soroztatott.

Azonban csakhamar (Kr. után 361 ) megérkeztek a hun áradatok, s ismét, a már egyszer elzavart gótok szomszédságában ütöttek tanyát. A letelepedés után a hunok szétverték a környező longobárdokat és a gótokat majd adófizetést kértek. De Etele (hun fejedelem) halála után a gótok és a gepidák kezdeményezésére Kr. után 455-ben a többi meghódított nép is föllázadt, és az Etele fiai közt megoszlott hun birodalmat megdöntötték.

A hun uralom alól felszabadult népek egymás közt próbálták elosztani a birodalmat, de ezt nem sikerült diplomatikus módon megoldani. Így hát erővel kb. 150 év alatt Erdély területe longobárd, gepida terület volt számtalan felváltással. Utoljára a longobárdok voltak győzedelmesek, de ők sem élvezhették sokáig győzelmük gyümölcsét mert egy évre rá az Etele örökségét visszakövetelő avarok kiirtották őket.

Az avarok oly sokan voltak, hogy nemcsak Pannoniát foglalták el, hanem birodalmuk határát egész Bajorországig kiterjesztették, megsarcolván Rómát sőt Bizáncot is. Azonban ők sem tudtak állandó birodalmat teremteni, mert 128 évi itt tartózkodás után a világuralomra törekvő Nagy Károly egész európai hadseregével megtámadta őket s 6 év küzdelem után legyőzvén őket, 796-ban kiszorította Pannóniából. De Nagy Károly világuralma sem tartott sokáig, önsúlya alatt összeomlott.

A szép Pannónia és Erdély apró szláv, kazer, bolgár fejedelemségekre oszlott, sőt német rablólovagok fészkelődtek be nyugati részébe, csak az nem szakított ki a maga számára egy darabot a szétbomlott birodalomból, aki arra hajlammal nem bírt.

Azonban a szétválasztottság és uratlan állapot sem marad sokáig fenn. E szép ország megérdemelte, hogy e szégyenletes állapotból kiemeltessék, hogy ott minden jött-ment ne garázdálkodhassak. Méltó urára is talált nemsokára Pannónia: a magyar nemzetben.


A magyar korszak:

A honfoglaló magyarok egyik erdélyi várukat Szent-Miklósvár neven - más források szerint Aranyosvár – Potaissa romjai felé emelték, az Aranyos hídfőjén a rómaiak által művelt sóbányák védelmére. Szent István által Erdélyben szervezett két megyének egyik székhelye Torda vármegye volt. Az első oklevél, amely a várost Tordavárnak nevezi, I. Gézának 1075-ben írt adomány-levél, amelyben a hídnál szedett sóvámot és a zabos lóvásár jövedelmét a Szent Benedek apátságnak rendeli. 100 év eltelte után egy újabb oklevél elárulja, hogy a király a sóaknák művelésére behívatta a szászokat, akik elfoglaltáka római castrumot.

Az 1241-es tatárjárás után a város nagy része elpusztult a környező falvakkal együtt, de a lakosság nagy része a Tordai hasadék barlangjaiba meghúzódva megmenekült. Ezek után a város gyorsan felvirágzott, hiszen V. István 1269-ben Torda lakóinak önkormányzatot ad.

Országgyűlések: 1288. Január 8-án IV. Kun László megjelent a Tordán tartott első országgyűlésen és Erdély idegyűlt hadaihoz csatlakozik, a menekülő kunokat egészen a tatárok földjéig űzvén. Azonban az országgyűlésről vonatkozó adat nem pontos, hiszen Kővári László már Szent István korára vonatkozólag állítja, hogy az erdélyi nemesség országgyűléseinek színhelye Torda.

A XIV. század kezdetén Torda teljességében magyar-lakta város. Új területi megoszlást Újtorda keletkezése idéz elő. Róbert Károly 1321-ben az erdélyi szászok megfékezése végett tábori országgyűlést tart, s az említett fegyvert fogó szászokat legyőzte. 1324-ben ismét gyűlést tart, ezennel felmentve az erdélyi nemzetséget a királyi adók alól. Ezek után számtalan országgyűlést tartottak még Tordán, az egyiken személyesen Nagy Lajos király, másikon Zsigmond király is jelen volt.

1438-ban Albert uralkodása kezdetén, amidőn a Zsigmond alatt kitört parasztlázadásnak Kolozsvárra leszorított seregét és vezérét Budai Nagy Antalt, Kolozsmonostornál legyőzték, a nemesek a tordai országgyűlésen mondják ki a Három Nemzet Unióját (magyar, székely, szász).

Hunyadi János 1456-ban innen indul el Nándorfehérvár fölmentésére, utolsó, fényes hadjáratára. Mátyás király 1467-ben a tordai országgyűlésen számol le a föllázadt főurakkal; ő adományozza Szent-Miklós várat Tordának, s menti fel a várost a földesurak adózásai alól. A három nemzet unióját 1506-ban itt újítják és erősítik meg.

Torda virágkora a mohácsi vész után az erdélyi fejedelemség alatt következett be, hiszen a fejedelemség szervezésében Torda és az itt tartott országgyűlések fontos szerepet játszanak. 1542/43-as tordai országgyűlések Izabella kiskorú fia nevében uralkodó nőt fejedelmül ismerik el.

1544 április 24-én a három nemzet egymással véd- és dacszövetséget köt, így megújították az egy századdal azelőtti egyességet, és kimondták azt, hogy a hazát, pénzzel és védőerővel egyaránt oltalmazzák. Augusztus elsején a három nemzet mellé Izabella, a magyarországi részeket is meghívta. 1545 október 28-án Izabella királynő Torda udvartartására 16 ezer forintot fizetett a városnak és az országgyűlésen elhatározták, hogy elrendelik a tolvajok szigorú üldözését, ami azt jellentette, hogy azon személyek akik loptak, ezt követően börtönbe kerültek, majd akik 3 év után is tiszta életet folytattak békén kell hagyni. Ilyen humánus intézkedés Európa kevés országgyűlésén volt megszavazva.

Az 1548-as országgyűlésen megszavazták, hogy mindegyik nemzet 2.000 harcost mindig résen tartson, hogy az országban ne legyenek komoly vallásújítások és megszavazzák az adót.

1558 március 27-én az országgyűlésen a három nemzetállamtanácsot adott a fejedelemné mellé és megtudjuk, hogy János Zsigmond kedvenc tartózkodási helye is Torda volt.

Az országgyűlések közül a legjelentősebb az 1568 január 6 és 13 között tartott országgyűlés.

Itt mondták ki először a világon a reformáció után a vallás és lelkiismereti szabadságút az unitáriusok, reformátusok, lutheránusok, katolikusok számára. (Körösfői Kriesch Aladár: Torda-i országgyűlés című világhírű festménye a tordai múzeum épületében az emeleti falra ma is ki van kitéve.



Az 1568-as tordai törvény

 

Erdélyben az 1568-as tordai országgyűlés Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot: „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse [...], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől [...], mert a hit Istennek ajándéka...” (Hozzá kell tennünk, hogy ez a szabadság „csak” négy keresztény vallásra: a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius vallásra vonatkozott.)



A XVI. században megtartott erdélyi országgyűlések szívesen foglalkoztak az egyházak helyzetével. A rendek tudomásul vették, hogy az addig egyeduralkodó katolikus egyház mellett megjelent a lutheranizmus (1557) és vannak követői a svájci hitvallásnak is (reformátusok 1564). Már az 1557 nyári tordai országgyűlés arra az állapotra helyezkedett, hogy ''Mindenki olyan hitben éljen, amilyenben akar''', ha ezt a más vallásúak háborgatása nélkül teszi.

Ezt a gondolatot az 1560-as évek diétái továbbvitték, mígnem az 1568-as januári országgyűlés eljutott mindennemű proletár vallás – beleértve az antitrinitáriusokat is – védelméig. Kimondta, hogy a prédikátorok saját lelkiismeretük szerint tanítsák a népet, mindenki olyan prédikátort fogadhat magának, amilyent óhajt.

S miért éppen Erdélyben mondották ki először a reformáció után a vallás és a lelkiismeret szabadságát? Azért mert, Nyugat Európában a reformáció tájegységekben valósult meg: például Anglia-anglikán, Szászország-lutheránus, svájci városok-reformátusok lettek. Erdélyben olyan rövid idő alatt zajlott le, hogy ugyanazon városban, faluban egyesek megmaradtak katolikusoknak, mások lutheránusoknak, ismét mások reformátusoknak, és voltak olyanok is akik az unitárius vallást választották.

Dávid Ferenc, az unitárius vallás megalapítója is jelen volt a vallásszabadság kikiáltásakor. Torda volt az unitáriusok zsinatainak székhelye és ugyanitt 1578-ban a piaci nagytemplomban Dávid Ferenc püspökké volt választva.

1568 május 1-én megszavazták a török adót, és a kolozsvári meg a szász lakosság közt felmerült egyenlőtlenségeket próbálták elintézni, de sikertelenül. A következő évben János Zsigmond fejedelem, aki nagyon sokat időzött kedvenc unitárius városában, Tordán, bejelenti nősülési szándékát. 1576 május 21-én tartotta meg utolsó országgyűlését Tordán, mivel igen fiatalon meghalt. Az új fejedelem Báthory Kristóf lett. 1577 október 27-én az unitáriusok zsinattartási jogot szavaztak meg amit csak Tordán és Kolozsvárott tartottak be. Az 1579-i országgyűlésen Dávid Ferencet az országgyűlés börtönrabságra ítéli. Déva várába záratják, ahol meghal.

Trónfoglalása után, Báthory Zsigmond gyakran volt Tordán. Az 1594 május 12-i országgyűlésen kimondja a törökök melletti állásfoglalást. A török hadsereg feldúlja az országot, de Tordán nem okozott nagy károkat. Báthory Zsigmond miután rövid ideig távozott a trónról, visszatér és Tordán esküt tesz az alkotmány fenntartásáért, a fejedelemválasztás jogainak épségben tartásáért és a jezsuiták eltávolításáért, akiket az előző király hozott be az országba. De mivel a törökök újra támadni akartak, és nem tudta, hogy mit tegyen lemond a trónról és ő maga hívja meg az előző királyt, Báthory Endrét Erdély fejedelmi székére. Mivel a jezsuita papok Endrével jöttek vissza az országba, ezek közbeléptek a békekötésben és a megegyezés sikertelen volt. Rudolf készült Erdély megtámadására, míg Basta, kassai parancsnok szintén készült Erdély ellen. A fejedelem Nagyenyed mellett elveszti a csatát és meghal.

A csatában Torda és egész Aranyosszék fiai részt vettek. Basta hajdúi ostromolni kezdik a tordai kastélyt de mindez előtt halomra gyilkoltak 300 embert a nagytemplomban. A város segítségére Csáki István, gerendi tábornok 25 zászlóaljjal siet, de már csak a nők és a zsákmány elvitelét tudta megakadályozni. Báthory legyőzi Bastat, de őt legyőzik a jezsuiták, ezt a harcot kihasználva Basta, utoljára leveri Báthory csapatát. Basta uralma alatt Tordát 60 ezer forintig sarcolta meg és a protestánsok templomait a jezsuitáknak adta. A történelem azt is megőrizte, hogy Basta egy más alkalommal, mikor mérges volt a tordaiakra, mert a portyázó csapatait a város polgárai megszalasztották, felégette a várost.

E borzalmas idő sebeit - bárhogyan segítik a következő nemzeti fejedelmek- soha nem tudta kiheverni a város. Országos szerepét Kolozsvár, Marosvásárhely és Gyulafehérvár veszi át. 1607 január 27-én Tordán fogják el Betlehen Gábort, aki azt vallotta, hogy azért tartózkodik itt, mert a trónhoz szeretne férni. Vágya csak 6 év múlva teljesül, amikor az erdélyiek őt szavazzák meg fejedelemnek.

A fejedelem 1619-ben Újtordára, a Basta által lemészárolt lakosság helyébe telepíti be megnemesített testőreit, mintegy 330 harcost, akik főhadnagyukkal együtt nagy kiváltságokat élvezhettek. A testőrök részben székelyek voltak, így Torda ősi családjainak körülbelül fele székely eredetű.

A Rákócziak uralmának korszakában a város békés volt, de a könnyelmű II. Rákóczi György okozta zavarokban Torda ismét rengeteget szenved a török bosszújától. 1658-ban a tatárok porrá égetik a várost és lakói közül sokat legyilkolnak. 1659-ben Karánszebes és Lugos menekülő nemesei és polgárai kapnak lakóhelyet Torda sok gazdátlan telkén, de az épülni kezdő várost a Kemény Jánost üldöző török hadak 1661-ben újból elhamvasztják. 1665-ben a török kézre jutott nagyvárad katonái kapták meg Torda üres telkeit.

Apafi Mihály fejedelem 1668-ban Torda városának minden lakóját nemesi rangra emelete. Az ők utódaikat nevezték kebeles polgároknak. 1672-ben Tordán tanácskoznak és szervezkednek a magyarországi bujdosók az osztrák üldözések elől. Az erdélyi fejedelemség megszüntetésére küldött jövő-menő zsoldosok valamint a török tatár martalócók sokat háborgatták és dúlták a várost. 1690-ben a Vida István hadnagy sietett a labancok elé.

A Rákóczi szabadságharc legelején a sokat szenvedő Torda ingadozik az állásfoglalásban, de csakhamar a nemzeti ügy mellé áll, s újabb, az eddigieken is felülmúló megpróbáltatásokat áll ki. Szaniszló Zsigmond, a város szülöttje, mint a megye főbírája részt vesz abban a küldöttségben, amely Rákóczi Ferencet 1704 nyarán meghívja Erdély fejedelmi székére. A hadi szerencse változásai szerint Tordát a kuruc, a labanc egyformán sanyargatta, a legnagyobb csapás 1706 júniusában éri a várost, amikor császári dán ezredek romhallommá égetik, templomait, kollégiumát földúlják, a szőlősöket, gyümölcsösöket is kiirtják.

1707 őszén Torda megmaradt lakói Rabutin kegyetlenkedései elől Erdély bujdosó népével kivándorolnak, s előbb a Szilágyságra, onnan Szatmár, Szabolcs ás Máramaros megyéiben kerülnek, ahonnan csak a szatmári békekötés után 1711-ben térnek haza. A romokon mint már annyiszor azelőtt, új élet kezdődik. Az unitárius hívek adakozásából újraépítik piaci nagytemplomukat, beállítják 4 év óta szünetelő iskolájukat. Ám egy évtized múlva az osztrák uralom önkénye megint fölzavarja a polgárság békéjét. 1721-ben Virmond Damján Hugó, Erdély katonai kormányzója fegyveres erővel űzi ki a többségben levő unitáriusokat piaci templomukból s egyéb javaitól megfosztja a virágzó lelkészi hivatalt.

Ez idő tájt nemcsak vallásukért, hanem magyarságukért is küzdeni kényszerülnek Torda polgárai. A megfogyatkozott magyarok erélyesen tiltakoznak az oláhságnak egyre nagyobb beszivárgása ellen.

A XVIII. század békésebb viszonyai a polgárság belső megerősödésére jótékony hatással voltak. A régi kiváltságokat sikerrel igyekeztek visszaszerezni a XIX. század elején jeles főhadnagyukkal, Osztrovics József vezetésével. Ezalatt Torda sokat fejlődik: megépítik a fedeles hidat, a sör-házat és a városházát.

1320-tól összesen 128 országgyűlést tartottak Tordán, de az adatok hiánya miatt a számukat nem tudjuk pontosan megmondani, mert sok ismeretlen országgyűlést is tartottak, főleg az árpáházi királyok idejében.


A szabadságharc:

Miután 1848 tavaszán Pozsonyban megszavazták hazánk közjogi átalakulását intéző törvényeket, valamint az Erdély egyesítéséről szóló törvényt, Torda vármegyében s főleg ennek székhelyén,Torda városában is megindultak az uniót érintő hazafias mozdulatok. De bár Torda minden eszmék gócpontja volt , a vármegye nem tartozott a szabad szellemű vármegyék közé.

E forradalom eszményei a következők voltak: a nemesi kiváltságok eltörlése, az úrbériség megszüntetése és a protestáns autonómia elvesztése Torda vármegyében. 1848 áprilisában vármegyei közgyűlést tartottak, amelyen az unió ügyében a vármegyének nyilatkoznia kellett. Ezen a közgyűlésen a konzervatívak fanatikus nagy tömege kétessé tette az eszme diadalát a "Nem adózunk!" jelszóval. Ugyanebben a hónapban az ótordai református templomban gyűlést tartottak, ahol a tömeg a "Nem kell unió!" jelszóval fejezte ki kételkedéseit. Az unió mellett nemcsak lelkesedtek, hanem megszervezték a nemzetőrséget is, amely a következőképpen volt felszereltetve: három század gyalogos és egy század lovas, amihez hozzájárult Túr, Komjátszeg (Comşeşti), Jára, Aranyosgerbegy és Aranyosgyéres. Később Udvarhelyszéknél Pálfi János és Sebesi István által vezetett 30-as létszámú küldöttsége érkezett Tordára, s a polgárság tömegesen csatlakozott hozzájuk.

Torda ifjai is részt vettek e rendkívüli forradalomban, hiszen önként tódultak a zászlóajak alá: egy részük a Kossuth-huszárosokhoz, a másik pedig a 12-dik honvédzászlóaljhoz. A hadköteles fiatalok kiszolgáltatása után Torda már 3 század nemzetőrséget alapított önkéntes aláírás útján. Később egy negyedik nemzetőrszázad is alakult, ami vadászszázad lesz; és mintha ez nem lett volna elég, nemsokára megalakult az ötödik is. Mindezek hamarosan bebizonyították erejüket, védve nemcsak városukat, hanem Torockót és Járát a havasok felől fenyegető románok ellen.

Torda feldúlása benne volt a General Comando programjában, Ioan Axente Sever csóvákkal állított emberei a város felgyújtására készültek de ahogy meglátták az Aranyos hídjánál csatasorban felállított honvédeket és nemzetőrséget eszeveszetten futottak Jára és Nagyenyed felé.

Miután a magyarok elvesztették a szamosújvári csatát, a tordai 4. nemzetőrszázadot Kolozsvárra rendeltették a magyar seregek erősítésére. Azonban a haditanács elhatározta, mind Enyed mind Kolozsvár feladását. A zászlóaljak sietve kivonultak Kolozsvárról s egész Erdélyt feladva szabad zsákmányt dobtak oda az osztrák zsarolásnak és a románok kannibáli kegyetlenkedésének.

A tordai nemzetőrség őrnagya, báró Kemény Farkas vezetése alatt szintén kivonult Kolozsvárról, de Bánfihunyadon kolozsvári még harcképes menekültekkel együtt egy teljes zászlóaljat hoztak létre, elnevezték magukat Erdélyi Szabad Csapatnak és tovább szervezkedtek. A feladott Enyedet csakhamar megszállta Losenau ezredes egy sereggel és a románok egy csapatja. Ezért Décse, Inokfalva, Felvinc, Miriszló és Tövis magyar községek népe elmenekült Tordára, de nem csak ők voltak az egyedüli menekülők, hiszen Tordára húzódott az aranyosszéki nemzetőrség és az alakuló félben levő honvédség is pár ágyúval, Pocsa János székely húszár őrnagy vezetése alatt. Pocsa nem maradt sokat Tordán, ugyanis Kolozsvárra kellett mennie. Ennek következtében a magára hagyott szegény Tordának nem maradt más mint az feladás és az ezzel járó alkudozás. Ebben az alkudozásban Gratze kapitánnyal kellett közös véleményre jutni, a következő feltételekkel: a fegyverek rögtöni kiadása, a város föltétlen megadása és 10 ezer forint arany- és ezüstben fizetendő hadisarc. Végül városunk megúszta „csak” tetemes rum, kifli, báránybőrbunda és 4.000 arany és ezüstben hadisarccal.

Látszólag úgy gondolhatjuk, hogy a kielégített Gratze kapitány megkímélte a várost és elvonult. A valódi ok az volt, hogy szigorú rendeletet kapott erre, hisz sok katonai és kincstári épület és só volt raktározva el Tordán.

Torda ezután magára maradt, a havasi oláh csapatok állandó fenyegetése alatt. De Bem közeledtének hírére bujkálva szökdöstek el, akárcsak az osztrák hadsereg is hiszen karácsony másod napján vonult át nagy sietséggel Tordán Vordner tábornok (osztrák vezér). Czecz honvéd ezredes bevonul a Kossuth huszárok és a tordai nemzetőrségből alkotott 75. zászlóalj élén Tordára, itt újra bebizonyult a tordaiak hazafiassága, hiszen a már lecsonkított magyarok tömegesen vonulnak be a zászlóalj alá.

Az új nemzetőrszázadok feladata az lett, hogy a városban fenntartsák a csendet, a rendet, az oláhokat lefegyverezzék és az ellopott vagyonokat igyekezzenek visszaszerezni. Torda polgárainak áldozatkészsége a 4. század nemzetőrséghez adott katonákat, őrségeket alakított, hogy a kormánybiztos feladatainak teljesítését is lehetővé tegyék és mintha ez nem lenne elég, egy 150 főből álló 5. lovasszázadot is alkotott és végül az 50 éven felüli és 16 éven aluliakból még 3 tartalékszázadot képezett. Az előbb említett 150 főből álló 5. lovasszázad és a 4. század nemzetőrséghez adott katonák részt vettek a havasokat körülzáró hadsereg akcióiban. 1849. júniusában, amikor a muszka intervenció ténnyé vált, s Bem tábornok seregének szaporítását szükségesnek látta, Tordán Benő István őrnagy a 134. honvéd zászlóaljat szervezte meg, s bár Torda harcképes fiai többnyire harctéren voltak, mégis jutott fiaiból e zászlóalj számára is harcos. Tordán teljes mértékben átérezték ama dallam értelmét: " Ha még egyszer azt üzeni,/ mindnyájunknak el kell menni.".

1849. augusztusában Tordára is eljutottak az oroszok, átvonuló csapatai. Nagy mennyiségű élelmet, takarmányt, társ-szekereket kellett kiszolgáltatni, de ezen kívül nagyon humánus bánásmódot tanúsítottak. A később átvonuló osztrák csapatok azonban kegyetlenkedtek, mivel az elszegényedett lakósok nem tudták kifizetni a 10 ezer forintos hadisarcot, "kedves fegyvertársaikat" is, a románokat, arra szoktatták rá, hogy a várost sarcolják.

Közben Dyck orosz tábornok szállja meg Tordát, akihez a város segítségért fordul, ezért a tábornok egy biztonsági őrcsapatnak fegyvereket ad, sőt 50 harcosát is itt hagyja a közbiztonság védelmére. Dyck elvonulásakor felhatalmazta az őrcsapatot, hogy a zsarolókat, ha mutatkozni mernek fogják el és zárják el.

A városban később újra osztrák katonák telepednek le és hamarosan bekövetkezett a szabadságharcban résztvevők üldözése, börtönbe hurcoltatása és haditörvényszék elé állítása. Igen sokan voltak az elítéltek, a börtönök sötét celláit benépesítették Torda hős fiai, még többen voltak az elmenekültek, legtöbben azonban azok, akiket büntetésképpen besoroztak az osztrák hadseregbe.

"Torda város múltjának varázsát éppen az adja meg, hogy a magyar állami önállásban, a magyar állameszmének mindig tántoríthatatlan híve és védője volt; a szabadság polgárosodás egyik legnagyobb gócpontja, a kor eszméinek egyik kiváló előharcosa. Ezekből soha el nem tért, ezekért kész volt küzdeni és nem egyszer pusztulásnak kitenni magát. Ezek mindenkoron fennmaradó, hervadhatatlan érdekkoszorúval fonják körül e város múltját, élesztik jelenét, előkészítik szebb jövőjét." (Orbán Balázs: Torda város és környéke).

Demografikus áttekintés, statisztikák

Torda legrégibb lakosságáról nincsenek konkrét adataink. De mindaz biztos, hogy lakosságának a létszáma a honfoglaláskor fölülmúlta a XVIII. század létszámát. Az ősmagyar lakosság gyarapodását az ide betelepített németek is elősegítették, akik hamar beolvadtak a magyarok sorába. Azonban bizonyítékul szolgálnak azok az adatok amelyekben szó van az akkori egyházakról illetve épületekről. Adataink vannak arról, hogy ős Tordának kilenc-tíz egyháza volt. Torda az árpádháziak korában főváros, hadiközpont volt. Később a Zápolyák és a Báthoryak korában még mindig Erdély politikai központja, s a fejedelem kedvenc tartózkodóhelye illetve egy fontos hely a világkereskedelem szempontjából is.

Lászlóffy Aladár gondolatát újra leírjuk, mert e bemutatás után értjük csak igazán meg értelmét: ,,Tordán emlékezetből él a magyar ember, hiszen aki emlékszik az ír, aki ír az mozog, s aki mozog az él”. [N.A.] [T.O.]


 

 

 

Nyelv

_HUNGARIAN









powered by Webspider Webdesign