Tordai sóbánya

Nekünk édes a só!

Meg vagyunk győződve, hogy sokakat meggondolkoztat ez a kijelentés, amit mi tordaiak és környékbeliek most, a XXI. században is büszkén állítunk. Az emberi alkotásokról, a múltnak megszentelt emlékeiről figyelmünket fordítanunk kell a természet ingyen való ajándékaira is, melyekkel szűkebb szülőföldünk – Aranyosszék – különösen meg van áldva. Talán a pompás ízű tordai pecsenye is jobban esne, ha tudnánk azt, hogy tordai sóbányából származnak a parányi szemcsék, melyekkel ízesítették, mert ezt a sót annak ellenére, hogy már a rómaiak elkezdték kifejteni, jelenleg mi valljuk magunkénak, mert egyébb látnivalók mellett Torda „mágnessévé” vált turistáink számára. Közel 15 éve megadatott a lehetőség, hogy az Erdély-barátok nemcsak a parajdi, hanem a tordai sóbányát is megtekinthessék.

Az Erdélyi-medence altalaji sóképződményei a Badenian-Welicián korban keletkeztek. Az erdélyi sókészlet mintegy 13,6-13,4 millió éves. A só elszigetelt tengerek fenekén rakódott le, a meleg és viszonylag nedves, enyhén szárazságra hajlamos éghajlati viszonyok közepette. A medence utólagos tektónikus alakulása következtében észak-dél irányú elnyúlt gyűrődések alakultak ki, különösen az Erdélyi-medence keleti, illetve nyugati részén. A só e gyűrődések tengelye mentén tömbösült. A tordai sóréteg a nyugati vonulat részét képezi, amely északon Máramarosból indul, délen pedig Nagyszeben vidékéig húzódik. Ugyanezen vonulathoz tartozik a Désakna, Szék, Virágosvölgy és Marosújvár közelében található sókészlet is.

A Torda városának észak-keleti részén kezdődő sóréteg 45 négyzetkilométeren terül el, vastagságának átlagértéke 250 méter. A gyűrődés központi részén a sóréteg gyakran meghaladja az 1200 méter vastagságot. A tordai só monominerális képződmény, 99 százalékban halit (NaCl) alkotja. A nem oldódó anyagok, főként a CaSO₄, nem lépi túl a 0,7 százalékot. A teljes készlet nagysága 38.750 millió tonnára becsülhető. A sót takaró, szárazföldi származású képződmények 0,5 és 20-25 méter vastagságúak. Virágosvölgy és a Sósvölgy vidékén a sót fedő réteg erodálása miatt a só a felszínre bukkant, s emiatt a só megléte a legrégibb időtől kezdve köztudott.

Az erdélyi sókitermelés régmúlt időkbe nyúlik vissza. A sókészlet rendszeres kitermelése Dacia római megszállása idején kezdődött, s ez alapvetően meghatározta Potaissa gazdasági fejlődését. Az első római kitermelés téglalap alakú, lépcsős bányában történt. A kitermelt sót a bánya egyik végéből induló lejtőkön szállították. A 12-15 méter mélységű bányákban a fenéken felgyűlt víz és a só nagyobb mélységből való felszínre hozatalának (hosszab és meredekebb lejtő) nehézsége miatt a kitermelést feladták. Feltételezések szerint a fent bemutatott bányatípus helyén, a jelenlegi strand táján jöttek létre a Dörgő és a Sósfürdők (például Római-tó) környéki tavak.

1867-ben felszín alatti kitermelés nyomaira is bukkantak a tordai Sósvölgy észak-nyugati vonulatában. A Gizella bánya egyik galériájában felszín alatti bányamunkálatokra derült fény. A föld alatti kitermelés piramis alakú termekben történt, amelyek egymás mellett helyezkedtek el és vessző fonadékkal voltak elválasztva. Amikor a termek 17 és 34 méter mélységet értek el a kitermelés félbeszakadt és más helyen folytatódott.

Aurelianus római császár kivonulása után a XI. századig nincs bizonyíték a só kitermelésének folytatására, ellenben feltételezhető, hogy a helyi lakosság saját szükségleteinek kielégítésére esetleg a szomszédos országokba irányuló export számára tovább folytatta a kitermelést.

Az első dokumentális adatok az erdélyi sóaknákról a IX. századra utalnak. Itt Arnulf német király 892-es egyezményéről van szó Vladimir bolgár vezérrel, miszerint ez utóbbinak megtiltják a morváknak való észak-erdélyi vagy máramarosi só árusítását. Ugyanakkor Anonymus is említést tesz az erdélyi sókitermelésről, ahonnan „sót és sós anyagokat bányásznak”.

896 után Szent István király tulajdonába kerülnek a tordai, kolozsi és dési aknák. Az említett aknákból kitermelt sót a Maroson szállították, ahogyan ezt megjegyzi a Szent István korából származó Szent Geráld legenda, amelyben egy bizonyos bánsági Ahtum vezérről van szó, aki kiterjeszti hatalmát a királyi só felé, melyet a Maroson szállítottak egészen a Tiszáig s melynek partjaira vámosokat és őröket állítottak.

A ma is ismert legkorábbi, Erdéllyel kapcsolatos dokumentumot a magyar kancellária állította ki 1075-ben. A dokumentum a „Tordának nevezett vár..., a magyarul Aranyasnak, latinul Aureusnak nevezett hely” sóbányáinak vámját örökíti meg. Az idézett dokumentum nem nevezi meg tulajdonképpeni kitermelés Tordán való létezését, de a sóvám „ ...az Aranyos és a Maros útján” való bevezetése működő sókitermelés létezése mellett szól. Torda mint királyi vár a környékbeli sóbányák védelmét biztosította.

A XIII. században még több említés történik a tordai sóbányáról. Egy 1211-es dokumentum szerint a teuton lovagok jogosok hat hajóra az Olt és a Maros vizein, valamint a sórakomány kitermelésére szükséges aknákra. Egy másik 1222-es dokumentum igazolja ezt. A teuton lovagok II. Endre kedvezményeinek örülhettek, aki számukra vámmentes átkelést biztosított a Székelyföldön és Havasalföldön. Ugyanez év június 2-án IV. Béla megengedi a johannita lovagoknak a só szállítását Bulgáriába és Görögországba.

Az erdélyi sóbányákból a XIII. század folyamán kitermelt hatalmas mennyiségű sót a főnemesség és kolostorok által élvezett díjmentes szállítás is indokolja. Például 1233 szeptemberében 11 egyházközség a fejedelemség területéről fejenként kb. 50.000 sótömböt kap saját használatra.

„Tordai sóbánya” megnevezéssel hivatalosan 1271. május 1.-i keltezéssel találkozunk, ezen dokumentum szerint a sóbányát Erdély káptalanja kapja adományként. Később úgy a Strigoniu-i, mint a gyulafehérvári káptalan és Erdély püspöke engedélyt kap a tordai só használatára. A következő írásokban említve van a folyamatos sókitermelés. A középkorban a királyság fő anyagi forrása a sókitermelésből származott, így csak a királynak és a királyságnak állt jogában a sót bányászni és értékesíteni.

Torda már a XI. századtól királyi vár volt, fő feladata a környékbeli sóbányák megóvása. A XIII. században egyes királyi lerakatok a tartomány közigazgatásában álltak. Később megjelenik a só forgalmazásának közigazgatása – elkülönítve a tartomány közigazgatásától – sókamrák formájában (sókamara: a sókitermelést szervező és irányító szervezeti forma). Ezek kétfélék voltak: egyesek a kitermeléssel, a tárolással, valamint a szállítással foglalkoztak a Maros partjáig, mások csakis a vízi szállítást irányították és a só árusítását. Az előbbiek közé tartozott Torda, Kolozs, Désakna és Szék.

Egy lendületes, a XIV. század vége és a XVI. század közepe közé eső korszak után olyan szakasz következett, amelyben az erdélyi bányászati termelés üteme csökkent. A sóbányászat valós állásának megismerése végett a fejedelmi ház komisszáriusokat küldött az erdélyi bányák ellenőrzésére. Az 1552 tavaszán összeállított jelentésben Bornemisza Pál és Georgius Wernher királyi biztos számbaveszi a só minőségét, a kitermelés módozatait, az alkalmazottak számát és fajtáját. Ugyanezen okirat a tordai sóbányát a legjelentősebb erdélyi sóbányának minősíti, a tordai sókamara pedig a legfontosabb volt, itt székelt az erdélyi kamarai ügyek igazgatója, akit a fejedelem nevezett ki.

A XVII. század végén és a következő század első felében az erdélyi bányászat – így a sóbányászat is – általános újjászervezésen megy keresztül a Bécsi Udvar kezdeményezésére az erdélyi gazdaság fellendítéséért. Az idegen érdeklödőknek felkínálják a szabad bányászás lehetőségét. I. Leopold császár elrendeli egy bizottság kialakítását, amely kutassa ki azokat a lehetőségeket, amik fellendíthetik a szakadék szélén álló bányászatot. A bányász-reform folytatódik III. Károly császár uralkodása alatt is. Ezekben az években új bányák megnyítását és a bezártak újraindítását szorgalmazzák. A Bécsi Udvar a sziléziai bányák elvesztése után különösen felfigyel Erdély ásványkincseire.

A XVIII. század második évtizedétől megnőtt a bányászipar különböző ágainak jelentősége. A sóbányák közvetlenül a császári hatalom hatáskörébe kerültek át. Ennek következményei Tordán is érzékelhetők lettek. A Sóstavak vidékén és a Sósvölgy dél-keleti lejtőjén található bányatermek egymás után elhagyatottá váltak, új kitermelési helyek felkutatására került sor, új bányák nyíltak meg. 1690-ben elkezdődtek a mai sóbánya kialakulásához vezető munkálatok, amelyek a „Terézia” bánya kupolájánál található aknákban öltöttek testet. Kevéssel ezután sor került a „Szent Antal” bánya megnyítására is.

A tordai sóbányában folyó kitermelésről nagyon értékes adatokat tartalmaz Johann Fridwaldszky mineralógus Minerologia Magni Principatus Transilvaniae című, a XIX. század második felében, 1867-ben Kolozsváron kiadott munkája. Az ásványtan kolozsvári tudósa elmondja, hogy leereszkedett ezekbe az aknákba, „hogy az olvasóknak e sóaknák valódi képét adhassa (quod lectori meo veram salis fodiniarum iconem exhibire valeam)”, mivelhogy „ezen aknák méltók a legnagyobb csodálatra és érdeklődésre (fodinae maxima admiratoine et curiosa inquisitiona dignae sunt)”. „E sóbányáról az a hír járja – jelenti ki Fridwaldszky – , hogy annyira híres, hogy egész keleten nincs párja”. Miután részletekbe menően bemutatja a harang formájú (kónikus) akna építési technikáját, a víz beszivárgásának gondos megelőzési, a víz és a só kijuttatásának módozatait, Fridwaldszky a következőképpen érzékelteti a tordai sóbányák és sóvágók helyzetét: „A tordai sóbányában öt fontosabb akna található, amelyek közül az egyiket a felsőnek, a másodikat alsónak, a harmadikat a kolozsinak, a negyediket Teréziának, míg az ötödiket Szent Antalnak nevezik. A felső akna alapjának átmérője 45 öl (1 öl = 1, 89 méter) és két láb (1 láb = 0,32 méter), magassága pedig 55 öl és két láb. A só ebben az aknában tiszta, s csak ritkán keveredik enyhén földdel, 87 sóvágó (fossores) ássa, akiket 18 önkéntes (volones) segít. Az alsó akna átmérője 36 öl és hat láb, a magassága pedig 53 öl. A só minőségének tekintetében semmiben sem különbözik a felső aknától; 75 sóvágó és 18 önkéntes dolgozik benne. A kolozsi akna átmérője 40 öl, magassága 59 öl. Ebben a bányában 63 vágó és 12 önkéntes dolgozik. A só és a föld keveréke napról napra csökken, nemsokára tiszta só kitermelése is lehetséges lesz. A Teréziának nevezett aknában 30 sóvágó és 15 önkéntes számlálható össze, átmérője 26 öl, magassága pedig 35 öl. A legújabb akna a Szent Antal akna, méretei az előzőéhez hasonlóak...” A szerző említést tesz egy nagy és régibb akna létezéséről is, amelyet a beomlás veszélye miatt 1762. június 19-én bezártak.

A XVIII. századból pontos információink vannak a sókitermelés technikájáról. Ezekből tudjuk meg, hogy először egy 2 méter átmérőjű gödröt ásnak a sórétegig csákány, kalapács, acél-ék és más egyszerű ütőeszközök segítségével. Hogy megelőzzék a földréteg beomlását a sóra az előbbit vessző fonadékkal bélelték ki. A sótömböket „kepel” segítségével húzták felszínre. A „kepel” lovak segítségével jött mozgásba, a huzal egyik végén a bivalybőrbe helyezett sótömb volt, a másik végén pedig az üres bőrzsákot engedték le a mélybe. A lovak ütlegeléssel indultak és addig dolgoztatták őket, amíg elpusztultak.

Meg kell említsük a kolozsvári Enyedi Sámuel „mechanikus” nevét, aki 1770-ben egy olyan „gépet” fejlesztett ki, amely a vizet szivattyúzza ki a bánya galériáiból. A dokumentumok nem adnak lehetőséget a feltalálás fejlődéséről, de minden bizonnyal egy indíték volt a későbbi termelés fejlesztésére. Az Enyedi feltalálása után kb. 20 évre levéltári adatok léteznek, melyek szerint a só felszínre hozatalának megkönnyítése érdekében korszerűbb próbálkozásokkal küszködnek. Ezek szerint egy alkalmazott bejelzi a só felrakását és lerakását, a mélyben hárman munkálkodnak, a felszínen pedig ötön dolgoznak a só lerakásánál és tárolásánál.

A XVIII. század második felében próbálják tökéletesíteni a sóaknák megszervezését és közigazgatását. Ekkor jelenik meg az erdélyi „sóhivatal”, élén a „sóigazgatóval” (director rei salinariae). Fontos szerepet töltött be az aknák mellé alkalmazott egy-egy mérleges (magulator vel salis ponderum magister), aki közvetlenül felelt a munkálatokról és az őrök, akiknek kötelességük volt megakadályozniuk a lopásokat. A kitermeléshez használt eszközök karbantartásához egy kovács (faber ferraris) és egy famunkás (faber lignerius) is volt alkalmazva, akiknek a bérét nem befolyásolta a kibányászott só mennyisége. A legfőbb munkaerőt a sóvágók képezték, élükön a „kapitánnyal”, ez utóbbi közvetlenül felfigyelt a kifejtett munka mennyiségére, minőségére és alattvalói magatartására. A munkások bére arányos volt a kibányászott só mennyiségével, amit magyar forintban vagy osztrák krajcárban kaptak meg.

Erdély gazdaságában a sókereskedés a XVIII. században is fontos szerepet tölt be. Miután az aknák a habsburgok tulajdonába kerülnek a sót továbbra is a Maros vizén szállítják Szegedre. Parányi bérért, rossz közutakon, rudimentális körülmények között falusi szekerekkel jutott el a só a Marosig. A vízi szállítás sem volt sokkal szervezettebb: például Gyulafehérvártól Szegedre a só 30-35 napig hajózott; üresen sem érkezhettek vissza a hajók gyorsabban, egy oda-vissza út kb. 70-80 napba telt. A század végén egy 1773. szeptember 16.-i dokumentum Magyarország részéről 920.000 mázsa só megrendelését igazolja, amiből 184.180 mázsa a tordai sóbányából származik. Egy következő 1787. március 8.-i irat szintén Magyarországra irányított szállítmányt említ, melyet a szebeni és tordai aknákból bányásztak ki. Ez lehetett a tordai sóbánya „virágkora”, amit egy 1768. augusztus 19-i szebeni okirat is tanusít: ettől a dátumtól konyhai használatra az öt tordai sóaknából is lehet sót használni, nem kell azt Kolozsról szállítani, ahol már csak egy akna működik.

A Bécsi Udvar 1793. december 28-án elrendeli a Magyar Kiályság sóigényének sürgős kielégítését. Ez alkalommal a szállítás könnyebbségéért a sótömböket kisebbekre méretezik.

1774-től a német nyelv használata kötelezővé válik. Így jelenik meg két új oktatási szabályzat: „Allgemeine Schulerdnung” (1774) és „Ratio Educationes” (1777). Az erdélyi sóbányák mellett (nemcsak a tordai, hanem a kolozsi és dési aknák közvetlen közelében) iskolákat létesítenek, amelyekben nem fektetnek hangsúlyt szakmai kiképzésre, csakis a német nyelv és kevés számtani fogalmak elsajátítására. Az oktatást egy más iskolában meg nem felelő tanító és a helybeli pap végzi. Az iskolák megalapítása biztosította a sóvágók gyerekeinek alacsony szintű oktatását és egy bizonyos mértékben a sóbányászathoz szükséges munkaerő utánpótlását. 1788-ban Lerchenfeld főtanfelügyelő megjegyzi: „semmi remény nics jobb tanítók alkalmazására a sóbányák mellett működő iskolákba, amíg nem biztosítanak számukra magasabb béreket és megfelelőbb körülményeket”. A gyerekek részéről az iskolák látogatása rendszertelen, mert szüleik mellett ők is dolgoznak a bányában a kisebb sótömbök földtől való megtisztításánál vagy a lovak mellett kevés fizetésért.

A Bécsi Udvar sóbányászásra irányuló korszerűsítési próbálkozásai ellenére az erdélyi aknákban kifejtett munka továbbra is kínos és veszélyes marad. „A tordai 352 alkalmazottból többen is tehetetlenek és nyomorékok s azok akik még jó erőben vannak életük egy hatod részével megrövidítik azt”- írták egy dokumentumban.

Az 1848-1849-es forradalom újabb változásokat hoz a bányászatban is, az erdélyi gazdaságban a sókitermelés továbbra is jelentős helyet foglal el. A széki sóbányát még 1848 előtt, a kolozsit 1852-ben zárják be. Ez utóbbit rövid időre újraindítják, utána pedig végleg bezárják.

A XIX. század második felében a termelés hozamát tekintve a marosújvári sóbánya kerül előtérbe; ezt elsősorban a földrajzi elhelyekedése folyásolja be: a vízi szállítás egyszerűbb, mert itt csobog a Maros, a szárazföldit pedig a Brassó-Kolozsvár-Budapestet összekotő vasútvonal könnyíti meg.

A tordai sóbánya, amely hiába volt kezdetektől fogva az egyik legjelentősebb Erdélyben, 1840 után hanyatlani kezdett, a marosújvári sóbánya jelentette konkurrencia miatt, s végül a marosújvári sókitermelés tartalékává változott. 1862-ig Tordán három régi aknában, a „József”, a „Terézia” és az „Antal” aknában folyt termelés. Ebben az évben az „Antal” aknában történő kitermelés beszűnt, minthogy 108 méter mélységben a só nagy százalékban agyaggal keveredik. Ebben az időszakban a tordai sókamara nehézségbe ütközött. A felszínre hozott sónak a Sósvölgyben található aknák szájától az újtordai lerakatig való szállítása gondot jelentett az út erősen meredek volta miatt. Megkönnyítendő a szállítást, s ugyanakkor a szállítási költségeket csökkentendő, 1853-ban eldöntik egy szállításra szolgáló galéria megnyítását Újtorda irányába. Ez a galéria, amely a „Ferenc József” nevet viseli, 1870-ben 780 méter hosszúságot ért el, s a század végéig további 137 méterrel hosszabbodott, elérve így a 917 méternyi hosszúságot. Párhuzamosan a galéria megépítésével korszerűsítik a Terézia aknát, melyet két mellékaknával bővitenek ki: „Gizella” és „Rudolf”. A Rudolf akna a XX. század első éveiben eléri a 38 méter mélységet, a kifejtési talapzat pedig 80 méter hosszú és 50 méter széles lesz. 1878-ban 6.600 négyzetméterről bányászták a sót, egy évvel később pedig már 9.483-ról.

A XIX. században a sóbányászás technikája sokat nem változott: kb. 3 kg súlyú hegyes csákány segítségével a sótömböket téglatest alakúra vágták, amelyeket egy súlyosabb tompa csákánnyal választottak el az anya-rétegtől. 1870 után csákány helyett körfűrészt próbáltak alkalmazni, de az eredmények ezzel sem voltak kielégítőek. A harang alakú aknák helyett próbálják alkalmazni az oldalsó sótermek módszerét, melyek célja a kitermelt sómennyiség növelése. A „harang-sóterem” kombinált kifejtés mód nyomaival a tordai sóbányában is találkozunk (Ferdinánd tarna).

A század végére a tordai és désaknai kifejtők technikai felszereltsége elavult: a be- és kimenetel az aknákból falépcsőkön és köteleken történik. Mindkét sóbányában a „gépeket” a só szállítására és a víz eltávolítására használták; ezek primitív „gépezetek” voltak, melyeket emberi és állati erő működtet. 1880-ig a só igás állatok által került a felszínre. A vágó- és hasítóeszközök is elavult, kezdetleges vas- és faszerszámok voltak. A XX. század azonban meghozza a kívánt eredményt a dési sóbánya történetében: az állatok által működtetett emelőket elektromos gépek váltják fel. Ezek a változások jelentősen megnövelték a termelékenységet.

Tordán azonban mindezek a korszerűsítések nem valósultak meg, az óriási anyagi befektetésre hivatkozva itt nem történtek változások, ily módon a marosújvári és a désaknai bányákhoz viszonyítva messze elmarad. A „Solvay” vegyi üzemek megnyítása és a keresletnek az első világháború idején, különösen a katonaságnak tulajdonítható növekedése ellenére egy rövid fellendülés után a tordai sóbánya tevékenysége 1918 után tovább hanyatlott a bezárásig. A sóbánya 1932-ben történt bezárása után feledésbe merült a második világháború idejéig. Ekkor újra megnyították bejáratait, s a város lakossága itt keresett menedéket a légi támadások elől. 1950-1992 között a „Ferenc József” galéria első 500 métere sajtfélék tárolására, érlelésére szolgált. A bánya 1992-ben került Torda és Erdély turisztikai látványosságai közé, ekkor nyították meg hivatalosan a nagyközönség számára.

Az év folyamán a sóbánya hőmérséklete 10-12 ºC, a relatív nedvesség 75-80%, a légáramlatok sebessége legfeljebb 0,2 m/s (a Rudolf bányában ez az érték 0,02 m/s körül ingadozik).

A sóbánya levegőjének magas páratartalma, egyenletes hőfoka, abszolút allergén-, kórokozó mikroorganizmus- és pormentessége, valamint a kedvező koncentrációjú NaCl aeroszolok kétségtelenül gyógyító hatással van a légzőszervi megbetegedésekre. A felszín alatti mikroklíma elsősorban az asztmásoknak, allergiásoknak, légúti gyulladásos betegeknek ajánlott, de egészséges pácienseknek - sportolóknak, dohányosoknak, szmogot szívó városlakoknak- is jót tesz egy ilyen környezetben megtett séta. Jelenleg gyógykezeléseknek és kulturális rendezvényeknek (kiállítások, koncertek) a ,,Rudolf”(Szent Miklós) és Gizella bányák adnak otthont.

A tordai Sóbánya napjainkban a sóbányászat történetének valódi múzeuma. A bányászati munkálatok, a sószállítás technikájának kitűnő állapotban való konzerválódásának, valamint a turisztikai objektummá való átalakítását megelőző körültekintő munkálatoknak tulajdoníthatóan a bányában a történelem és a mítosz harmonikusan kapcsolódik össze.

A legtávolabbi vidékekről érkező turisták számának növekedése évről-évre a bánya turisztikai, történeti értékének és nem utolsó sorban gyógyító hatásának meggyőző bizonyítéka. [Fülöp Annita] [Ferencz Szilard]