Iskolák&magyar oktatás

A tanügy kezdetei

Torda egy olyan város ahol már az 1600-as évek első felében kimutatható a a tanításért való küzdés, hisz ennek a városnak az akkori támogatása felső rendű társadalmi rétegek által aligha létezett volna. Nem támogatta ezt sem az állam sem a fejedelem. Tehát csak a városiak lelkesedése és az áldozatkészsége által gyarapodtak az iskolák.

A magyar iskolák igenis nagy bajokkal küzdöttek, főleg Basta dúlásai alatt, de ezek ellenére is megmaradtak. Például a Basta idejében történő károkat az iskola a város lakói áldozatkészségének köszönheti. Fenntartását úgy oldották meg, hogy 1603-ban bevezettek egy vásárrend-szabályt amely elrendelte hogy a ,,mészárszékokból minden széktől, minden szombaton egy-egy font húst adományoztak az iskolások számára’’.

Azonban 1665-ben a szentlászlói zsinaton elrendelt iskola is az osztrákok általi rombolások után 1706-ban ismét a Treffof vezetése alatt az osztrák-dán csapatok leégetik az új unitárius iskolát és a piaci nagytemplomot is.

Számtalanszor emberséget mutatván, a tordai magyarok bebizonyították, hogy megéri magyarul tanítani a diákokat habár nagy áldozatokkal jár . A nép adományaiból kijavítják az épületet, biztosítva a diákoknak a továbbtanulást.

Az iskolák hivatást teljesítve állottak az évek során a magyarul tanulni akarók rendelkezésére, az itteni magyar polgárok áldozatai által. Tordán 1885-ös évekig számtalan magyar nyelvű iskola épült: 1557 - unitárius iskola; 1722 - előtt- ótordai református elemi fiú iskola; 1794 - Katonai nevelő intézet; 1859-60 - leány-iskola; 1877 - december újtordai lány fiú iskola; 1878 - november 14 - állami újtordai elemi fiú és leányiskola; 1882 - Kisdedóvoda Újtordán és ugyanakkor Ótordán is működött egy (1884) iparos iskola. [T.O.] [N.G.]

A Mihai Viteazul Főgimnázium mai magyar tagozatának leírása.

Mit jelent számunkra az iskola?

„Úgy élünk együtt, két kis idegen

valahol messze, mese szigeten”

(Kosztolányi Dezső)

EMBER és ISKOLA – két dolog, ami oly együtt van, oly szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mint például az élőlény és a levegő. A levegő életet biztosít az ember számára, az iskola tudást. Az emberi agy arra épült fel, hogy információkat vegyen fel és adjon le. Bizonyított tény, hogy ha az ember minimálisan használja agyát, valószínűleg hamar elveszti racionális gondolkodását. Az embernek kenyér és víz mellett tudás is kell, s ezt a tudást az iskola biztosítja számára. Az iskola egy második szülő a gyermek-tanuló számára. Ott tanultunk meg eleinte írni, olvasni, számolni majd később megismerjük eredetünket, létünk kezdetét, helyünket a társadalomban.

Az én iskolám is, a tordai Mihai Viteazul Főgimnázium is ilyen otthon. Otthon az olyan diák számara, aki szeret új dolgokat elsajátítani, szeret egy kellemes környezetben, jóbarátok közt lenni, de otthon az olyan tanuló számára is, aki nem közelíti meg szívesen, nem veszi komolyan, nem tudja értékelni, sőt néha sajnos utálja is.

Iskolám külalakjáról nem szólók, habár nem is nagyon lenne mit: emeletes, hatalmas, világos, nagy udvarral, zöld övezettel és szobrokkal rendelkezik, mint mindem más iskola. Elmondhatom még azt, hogy az épület közel 100 éves.

Annak ellenére, hogy valamikor kimondottan magyar iskola volt, magyarok építették magyaroknak, ma a tanulók közel 90%-a román. Nem akarok én politizálni, de az igazat bevallva, engem is meglep a tény, hogy ennyire elnéptelenedtünk. De nem szidok én ezért másokat, mert sajnos ennek okozói mi vagyunk.

Az iskola több mint 700 tanulójából 92-en járnak magyar osztályokba, de jó páran sajnos „betévedtek” a román tagozat osztálytermeibe is. Ez a kevés kb. 20. Hogy miért választották ők inkább édes testvérük helyett a mostohát, nem tudom bizonyosan, talán azért, mert azt gondolják, hogy így könnyebben be tudnak illeszkedni a társadalomba, jobb szemmel nézik őket, jobban elsajátítják a román nyelvet. De kérdem én, érdemes-e elhagynod édes anyanyelvedet bármily más nyelvért? Nem. S erre tanít az iskola, tanárok, könyvek, ezt kell megtanulnunk: ne tagadd meg soha önmagad, légy büszke önmagadra és mindig optimista.

A tudomány terén jól állunk. Kiváló tanáraink vannak, akik meg akarják, s gyakran meg is tudják szerettetni velünk a tudást, hisz ők tudják, hogy a tudomány kincs, melynek párja nincs, s nélküle nem tudsz érvényesülni az életben. Mondhatni jól tanulunk, nem nagyon jól, de a többi tordai iskolához viszonyítva remekül. Különböző versenyeken, olimpiászokon megfelelő eredményeket értünk el. Remekelünk a tudományok terén, de számos jó helyezést értünk el rajzban, irodalomban, sportban is.

Szoros, úgymond különös kapcsolat alakult ki köztünk, a C-sek közt. Ha a C betű alatt gyűjtöttek is össze minket, nem bánjuk. Mi úgy gondoljuk, hogy a C céltudatosságot, civilizáltságot, célszerűséget, cimboraságot jelent. Szóval, mint mondtam, majdnem mind ismerjük egymást, szüneteken együtt vagyunk, bulikban, színházban is. Összeszoktunk. Érezzük, hogy valami láthatatlan szál fűz minket össze, hogy egymáséi vagyunk, egymásért vagyunk. S ez felemelő érzés, hisz tudjuk: „...nem vagyok magam!

Testvérim vannak...

Én védem őket, ők megvédenek engem Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.”

(Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban)

A magyar tagozatnak önképzőköre is van, ami a 70-es évek óta működik kisebb-nagyobb kihagyásokkal. A kör a Balázs Ferenc nevet viseli, s mi büszkék is vagyunk rá Balázs Ferenc mészkői unitárius lelkész és író volt. Sokat járt külföldön, s az ott szerzett tapasztalatait, elképzeléseit itt meg szerette volna valósítani. Ezt az építő, újítani akaró eszmét szeretné a kör ma is megőrizni. Az önképzőkör jelenleg 50 lelket számlál, ámbár lehetnénk többen is. Célunk, hogy kiegészítsük tudásunkat, művelődjünk. Eddigi aktivitásunk keretén belül és irányítótanáraink segítségével megszerveztük évente besegítünk az Aranyosvidéki Honismereti Vetélkedő megszervezésébe, részt veszünk a TUDEK-en (Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciáján), TUDOK-on (Tudományos Diákkörök Országos Konferenciáján), a Természet Világa magyarországi tudományos folyóirat diákpályázatain, olimpiászokon, stb.

Különböző kirándulásokat, túrákat is szerveztünk: nyomon követtük Petőfit és Jókait Erdélyben, karácsonyonként a bágyoni öregotthon időseit örvendeztetjük meg, egy-egy kellemes műsorral, részt veszünk a torockói Farsangtemetésen, AVIT-bulikon (Aranyosvidéki Ifjúsági Társaság).

Az iskolánkban egy román nyelvű irodalmi folyóirat is létezett. Nem mindenki olvasta szívesen, mert elég magas színtű, s valahogy nem állt közel a szívünkhöz Ezért közös elhatározással, úgy döntöttünk, hogy egy olyan lapot fogunk előállítani, melyet mi tervezünk, mi írunk, mi adunk el, egy újságot, amelyben nem „garázdálkodik” senki. Részben ezeket meg is valósították „elődeink”, és sok utánajárás eredményeként 2000 március 15.-ére megszületett az első MI. Olyan volt, amilyen volt, de a miénk volt, senki másé. Simítgattunk rajta, segítséget is kaptunk, és így a második illetve harmadik kiadás sokkal szalonképesebb lett. Nem mondom, hogy soha nem kifogasoltak benne semmit, mert sajnos néha elég „meleg viták” ütötték fel fejüket, de szerencsénkre még nem tiltották be.

Noha nem vagyunk a legrendszeresebb lap, évente egy-két számot mindig sikerül összehozni.

Az iskola és keretén belül az önképzőkör nagyon nagy segítségünkre van. Segít, óv és tanít. Segít minket előretekinteni és csak előre haladni, megóv a rossztól, rávilágít arra, hogy mi a jó és mi a rossz, tanít tanulni, tudni, megtanít arra, hogy mi az élet.

Íme néhány gondolat a kollégiumról, s arról, hogy általában mit jelent az iskola egy ifjú életében:

„Ellentétek sorozata vonul végig gondolataimban: olykor hatalmas, rideg épület, máskor pedig otthonom, családom. Egyszóval az iskola életem szerves része: erre alapozódik a jelenem, és ennek segítségével alakítom, formálom tetszésem szerint a jövőmet. Az iskola mindennapi gondjaim bölcsője, szenvedések és örömök kavalkádja, ami felkészít engem az élettel való találkozásra, a túlélésre.”

„Tanulás, könyv, lecke, szigorú tanárok- ilyen gondolatok futnak át fejemen, amikor az iskolára gondolok. De ezek a fogalmak az iskola árnyékosabb oldalát ábrázolják. A felemelő gondolatok az osztálytársakhoz, engedékeny tanárokhoz, közös kirándulásokhoz kapcsolódnak. De ez az ellentét egy teljes, harmonikus egészet alkot, és ez a teljes egész által válik a diákélet valódi diákéletté, hús-vér diákok csínytevéseivel fűszerezetté.”

„Az iskolának nagyon fontos szerepe van az ember életében. Felkészít az életre. Sokan túl későn döbbennek rá, hogy komolyabban kellett volna venni a tanulást. Szerintem szeretnünk kell az iskolánkat, tanulnunk kell akkor, amikor lehetőségünk van rá, hiszen mindez később javunkra válik, megkönnyíti az életünket.”

„Iskola. Mit is jelent ez a szó? Szívemben a második otthon értéke fogalmazódik meg e szó hallatára.”

„Minden gyerek savanyú pofát vág e szó hallatára. Van amikor én is. De az iskola az lehet szép is, jó is, sőt néha vicces is. Minden tőlünk függ és nem másoktól. Hiába a tanárok uralják, miénk a döntő szó, ha tetszik, ha nem.”

„E négy év eltelte után úgy gondoljuk, hogy mi a XII. osztályos diákok méltóak vagyunk arra, hogy az iskolánkról véleményünket kifejtsük.

Habár sokan vannak, akiknek negatív véleményük van az iskoláról, a nagy része a tanulóknak azonban mégis kedveli. Habár ezt sokan nem látják be, ez így van, hiszen egy „gyerek”, egy „tini” mivel is töltené el az idejét, ha nem az iskolába járással.(most már ne úgy vegyétek, hogy csak időtöltés volt ez a négy év, de…)

Mi mint végzős diákok, most látjuk és tudjuk a legjobban, visszaemlékezvén a négy évi iskolánkban töltött időre, hogy végül általánosan jó véleményünk formálódott róla és kellemes emlékekkel búcsúzunk el innen, minden rosszat kiegészített egy pozitív érték, és ezért mi biztosak vagyunk abban, hogy ti, akik majd utánunk következtek, meggyőződtök erről és majd bánatosan fogtok búcsúzni az osztálytermektől, a gyönyörű gesztenyefáktól, tanároktól, osztálytársaktól…és nagyon fájni fog a búcsúzás.”

Ezek a mi gondolataink az iskoláról. Nem mondom, hogy negatív dolgokat nem hallottam róla, mint például olyat, hogy elmaradott intézmény meg börtön, de ezeken túlhaladva, örömmel mondhatom, hogy több jó gondolatot jegyeztem fel, mint rosszat. Ez jó. Úgy látszik komolyan veszik az iskolát és távlatosan az életet.

Ballagás után nem távozik senki üres kézzel. Valamit magával visz mindenki, elvisz a békés otthonból a zajos nagyvilágba. Ez a valami égi eledel, manna, melyet nem nélkülözhetünk, mely nélkül nem vagyunk egészek. Reményik Sándor is így érzi, hisz ezt írja

„S gyermeketek az iskolában

Ne hallja szülője szavát?!...

A nagyapáink, nagyanyáink,

Szemükbe biztatás vagy vád:

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!”

(Reményik Sándor: Templom és iskola)

[L.Cs.]

---

Elballagtak a végzősök

Június 14-én a tordai Mihai Viteazul Főgimnázium 29 végzős diákja batyuval a vállán és reménnyel a szívében lépett ki az életbe.

Az alkalmon, miután Bíró-Halmágyi Boglárka osztályfőnökük egyenként jellemezte őket, felszólalt Gheorghe Lobonţ igazgató is, megköszönvén a tanárok és szülők kitartását és türelmét.

A XI. C osztály műsorát követően, beszélt hozzájuk Rus-Fodor Dóra egykori osztályfőnökük, Papp László az iskola magyar tagozatáért felelős tanár, Dumitriu Anna, a Petőfi Társaság ügyvezető elnöke, Csorba Ilona vallástanárnő, majd felolvasták László András Megyei RMDSZ elnök üzenetét.

Másnap, június 15-én a Torda és környékbeli iskolákba a kisebbek is tanévet zártak, díjakat kaptak és sok-sok dicséretet.

Az iskolai évzárókat követően, 17-én, vasárnap az ótordai református templomban is sor került egy közös ünneplésre.

Nagy Albert református lelkipásztor külön köszöntötte Szaniszló Erzsébet matematika szakos tanárnőt, aki 40 év tanítás után most nyugdíjba vonult.

Szaniszló Erzsébet könnyes szemmel mesélt a tanulás, az oktatás és olvasás fontosságáról, a gyerekek között eltöltött 40 év öröméről, sok sikert kívánván a szolgálatban maradt tanítóknak, tanároknak.

„Boldogak voltak ezek az évek. Ezentúl is, noha nyugdíjas leszek, remélem segíthetem a magyar tagozatot. Ezek a gyerekek megérdemlik, hogy harcoljunk értük, hisz kiválóak. Olimpiászon, helyesírási-, szavaló- és énekversenyeken vesznek részt, jól tanulnak, mit az is mutat, hogy a Teodor Murăşanu Iskola nyolcadikosai közül egy magyar lány volt az évfolyamelső”, mondta a tanárnő.

Ezek után Nagy Albert könyveket adott át a négy tordai magyar tanítónőnek: Antal Lenkének, Dunai Erzsébetnek, Fodor-Kiss Annamáriának és Németh Margitnak, valamint Csorba Ilonka vallástanárnőnek, majd szavalatok és énekek következtek, Dunai tanítónéni irányítása alatt.

Dumitriu Anna a Petőfi Társaság ügyvezető elnöke is szólt az egybegyűltekhez. Beszélt a magyar iskola fontosságáról, a vakáció és olvasás kapcsolatáról, majd felolvasta „A mi városunk” pályázat nyerteseit. A díjazására és a művek kiállításának megtekintésére a templom udvarán lévő IKE Galériában került sor. 

 

                 [L.E.]